AZ ÉN TÜNDÉRKERTEM III.
2014.06.13. 15:13 Balla Zsuzsi
AZ ELENGEDÉS
Az elengedés nehéz ügy. Ezt bizton ki merem állítani. De el lehet jutni oda, és még onnan is tovább...
Az én esetemben például el kellett engedni egy férfit, a munkámat, ezzel az egzisztenciámat, a szép lakásomat, barátokat (no majd erről ejtek még néhány szót), a családot, és sok minden mást is. Ha belegondolok, az egész életemet ahhoz, hogy jöhessen egy új, valami más. Az újat, a mást nem ismertem, csak a régit, a megszokottat. Még akkor is, ha az nem volt mindig rózsás, és sokszor boldognak sem éreztem magam, mégis sokáig ragaszkodtam hozzá, vagy ő énhozzám?
Belegondolva..., sok volt a szenvedés. Szenvedtem a reggeli és a délutáni csúcsforgalomtól, mert tökéletesen fölösleges órákat töltöttem az autóban, szmogban, télen is és nyáron is, az emberektől, akikkel munkám során találkoztam, és bár toleránsnak érzem magam, nagyon ki tudtam akadni például, ha hozzá nem értő emberek ültek olyan székben, amiben semmi keresnivalójuk nem volt, de ők adták a megrendelést, és ezért mosolyognom kellett hozzá. Aztán később a házasságom... Valójában az egész életem. Persze voltak pillanatok, amikor igazán ki tudtam kapcsolni, és elengedni a hétköznapok rutinját, mondjuk egy görbe hétvégén, vagy, ha igazán messze, és nyugalmas helyre mehettem, akkor. A nyaralások is. Mire kialudtam magam, és végre élvezni tudtam, hogy ott vagyok, ahol, már mennem kellett vissza. Ismeritek ezt?
És még valamire rájöttem idő közben. Én nem hétfő reggeltől péntek délutánig, és szombat reggeltől vasárnap estig szerettem volna élni. Sokkal inkább tavasztól őszig, és nyártól télig, naplementétől napfelkeltéig. Utáltam, hogy nem mehetek akkor, és oda, ahová én szeretnék, és nem azért, mert nem tehettem meg mondjuk anyagilag, hanem, mert volt bennem felelősség érzet, és amit elvállaltam, vagy amihez a nevemet adtam, azt azért szerettem precízen, pontosan elvégezni. Pedig szinte mindenki így él a városokban, de higgyétek el, ez nem természetes!
Tudjátok eleinte még hajtott a sikervágy, érdekelt, hogy mi van a nevem alatt a névjegykártyán. Izgattak a nagy léptékű munkák, sőt egy-egy megnyert tender, a munka rendesen felizgatott, és boldoggá tett. Aztán ez is évek alatt lankadni kezdett. Egyszerűen fuldokoltam az egésztől. Meggyőződésem, hogy nem szenvedésre született az ember, így elképzelni sem tudtam, hogy így le lehet élni egy egész életet. Persze voltak akik teljesen bolondnak tartottak - főképp az idősebb generációból -, hogy mit akarok, megvan mindenem, és tényleg mit akarok még? Mi mást? Szabadságot!
Hála Istennek jó néhány barátom mellettem volt ez ügyben, sőt, minta is volt előttem. Mert ugye belegondolva, miből fogok megélni, ha már nem csinálom azt, amihez értek? Miből fizetem a lakás rezsijét, ami nem volt kevés, és miből tankolom az autómat, és a legfontosabb: miből is veszek ennivalót? És itt a lényeg! A városi ember másképpen nem is tud gondolkodni... Miből veszek ennivalót? Vidéken ilyesmi fel sem merül. Kimegyünk, ültetünk, kapálunk, gyomlálunk, leszedjük, eltesszük, megesszük... :)
Most már tudom, nem csak gondolom, hogy mennyei érzés hajnalban hangos madárcsicsergésre ébredni (ha lesz hozzá technikám felveszem a hangversenyünket, és megmutatom a kétkedőknek), és nem a busz, villamos, autók zajára. Isteni kimenni a kertbe és csak lenni, nemcsak nézni, látni is, hogy mi vesz körül, észrevenni az apró változásokat. A Nappal kelni, és a Nappal feküdni. A kislányomnak például azt tanítottam meg, ha Holdanyó felébred, és Napapó elmegy szunyókálni, akkor nekünk is menni kell. Most már mondja magától 3 évesen, sőt szereti nézni a Holdat, és eszméletlen élmény volt számára, amikor felfedezte, hogy néha "teli" van, néha meg csak egy "kicsi kifli"..., a csillagokat, amiből "rengeteg" van. Ha fent vagyok Budapesten, nem is látom őket. Nekem még a TV-ben az esti mese volt a vízválasztó. Persze nálunk is van mese, de én mesélem.
Visszatérve az elengedésre, nem volt könnyű végigjárni a régi utat, de mégis hosszú ideig hozzám volt nőve, nehéz és izzadságos munka volt letenni, - nem elfelejteni -, csak továbblépni. A ragaszkodás igazán gyilkos tud lenni. De, ha eléggé elszánt vagy, menni fog! Egyébként az egyik igen kedves barátom mondta, hogy csak egy gondolat az egész. Sokáig nem értettem, de aztán megértettem, és igaza volt! Mert alapvetően minden csak egy gondolat. A döntés is. Igen, megyek... Az elengedés is, már nem ragaszkodom... Az út volt hosszú, míg odaértem...
"Nem kaphatsz meg semmi újat, amíg a kezed tele van a tegnap szemetével."
kép1, kép2, kép3, kép4 - saját almánk, kép5 - Dorka lányom, kép6
2 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
