AZ ÉN TÜNDÉRKERTEM II.
2014.06.10. 13:42 Balla Zsuzsi
A DÖNTÉS...
Szerintem a döntés pillanatában dől el minden. Előtte tervezgetsz, vacilálsz, álmodozol, és sorolhatnám mindazt, amin átmész. De amikor eljutottam abba a pillanatba, hogy oké, én lépek, onnantól indult el a változás. Valahogy az Égiek nyomban ezt tudták, és nagy erővel segítettek, hogy meglegyen.
Mert azért sok időnek kellett eltelnie, mire a vágyból a döntésig eljutottam.
Én igazi városi lány vagyok. Mármint születésemet tekintve. Mire világra jöttem, addigra már a nagyszülők is mind Budapesten laktak. A gyökereket tekintve Balatonig, az Alföldig, de még a tatai tavakig is elnyúlik a felmenő ág, de nekem már nem adatott meg a vidéki rokon. Nyaranta nem lófráltam a mezőkön, vagy az istálló árnyékában, csak, ha célzottan kirándulni mentünk a családdal, az osztállyal, később a barátokkal. Mindig megcsodáltam a nyugalmat, a békét, és vágytam is oda, de a város egyszerűen bekebelezett. Nem is tudtam elképzelni más életet. Jó volt felnőni a városban. Iskolásnak lenni, majd kamasznak, bulizni, menni mindenfelé - bár a gyerekeimet már óvnám ettől -.
Aztán jött a nagybetűs élet. :) Elkezdtem dolgozni egy reklámcégnél, mellette főiskolára járni - kommunikáció és vállalat gazdálkodást tanultam -. E kettőnek köszönhető, hogy mire végeztem a főiskolával, addigra volt 4 év szakmai tapasztalatom is, szóval nagy előnnyel indultam neki. És valahogy minden olyan könnyen ment. Aztán találkoztam a férjemmel, akivel közösen csináltunk reklámcéget, és szépen eléldegéltünk, mígnem egyik hétvégi kirándulásunk alkalmával az Őrség volt az útirány, nah, mondanom sem kell rögtön szerelem lett. Vettünk is egy kis házat, és arra gondoltunk, hogy majd onnan fogunk dolgozni, ami nagyjából ment is, bár a házikóba nem költöztünk be, béreltünk egyet, mert a miénk nem volt komfortos, no meg a belvárosi lakunkhoz képest, hogy is mondjam...
Aztán az esküvőnket is itt, a veleméri templomban tartottuk, mondhatom, csoda hely (majd erről írok még). Aztán az élet úgy hozta, hogy visszamentünk Budapestre, akkor már válságos volt a házasságunk, a végén pedig válással végződött ez kis a tündérmese. 
Ott álltam közös vagyonnal, közös vállalkozással, és azzal a tudattal, hogy semmi máshoz nem értek, csak a reklámhoz... Osztozkodni kellett... Egy dolog volt, amihez ragaszkodtam, és az az őrségi házikó. Persze mindenki totál hülyének nézett, de valamiért éreztem, hogy az nekem kell!
Mire véget ért a szétválás, addigra anyagilag, lelkileg, és mindenhogyan megsínylettük a dolgot, aki ebben benne volt, tudja jól. Én miért is lennék kivétel? Egy dolgot azonban meg kell jegyeznem; a barátságunk a mai napig megmaradt! És ezért köszönet! :)
És akkor hogyan tovább...???
Még egy ideig Budapesten laktam. A reklámból elegem lett, multiknak dolgoztam, és az egészet már nagyon lelketlennek éreztem, arról nem is beszélve, hogy nagyjából értelmetlennek is. Egy ismerősön zöldségkiszállítással foglalkozott éttermeknek, és tudva a helyzetemet, megkérdezte lenne-e kedvem segíteni az üzletbe. No, nekem volt. Dobtam mindent, és beálltam mellé. És higgyétek el, sokkal élvezetesebb volt zöldségeket pakolászni, mint milliókat a multiknak elkölteni! Persze itt ismét jött a lázadás sokaktól, hogy diplomával, nyelvtudással én pontosan mit is csinálok...?
Amellett, hogy zöldségekkel is foglalkoztunk, nagyobbrészt különleges saláták, és friss fűszerek értékesítése volt a fő cél, és profil. Azonban ezek beszerzése már nem volt olyan egyszerű. És akkor jött az Isteni Szikra!
A SZIKRA, és a DÖNTÉS. Én megyek. Hová is? Hova máshová, mint salátát, fűszert és gyógynövényt termeszteni az Őrségbe!
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
