Varázslat

2015.01.08. 00:47 Balla Zsuzsi

Régen írtam, pedig olyan sok történet van a fejemben.Elmúltak az ünnepek, itt az új év is, és azon gondolkodtam, hogy vajon mennyien kértünk, imádkoztunk az utóbbi hetekben? Budapesten töltöttük december nagy részét, tegnap jöttünk haza, és, mint mindig a rohanást, a tömeget láttam, a féktelen bevásárlást, majd a szilveszteri őrületet, az év első napján egy kis csöndet, majd újra a hétköznapok rutinját. És vártam a változást az emberek arcán, karácsonykor is, szilveszterkor is. Valami kis varázslatot, amitől az ünnepek, úgy belül, mások. És rájöttem, hogy a varázslatokat igazán már csak a gyerekek értik, csak ők hiszik, ha el nem vesszük tőlük. Pedig jó lenne néha megállni, kérni, imádkozni. Úgy igazán. Hittel, őszinte eltökéltséggel, alázattal, ahogy még a gyerekek tudják. És akkor eszembe jutott életem egyik legszebb meséje, igazi tündérmese. A varázslat, amiben a gyerekek hisznek. Ez a történet még őszre nyúlik vissza, mikor a fák lassan színesednek, és érezni lehet már az elmúlás illatát. Trágyahordás ideje. Legalább is nálunk. Miután nincsenek állataink, ezért messzebbre kell mennünk érte. Dorka lányom meghallotta, hogy a kedvenc helyére, Szattára, a fjord lovakhoz megyünk, azonnal, és ellentmondást nem tűrően közölte, hogy Ő is jön. Mit volt mit tenni, vittük. Megérkeztünk, kiszálltunk az autóból, és mit látunk? Egy kis sikló fekszik az úton, mozdulatlanul. Kislányom azonnal odamegy, felemeli, minden tiltakozásom ellenére, és látja, hogy véres a nyaka, és mozdulatlan. Természetesen kezelésbe veszi. Míg mi bajlódunk az utánfutóval, hogy hogyan is álljunk be a kupachoz, Dorka odamegy kedvenc lova mellé, és dolgozni kezd roppant komoly, és megfontolt arccal. Mi, "felnőttek" próbálunk hatni rá, hogy szerintünk mindenképpen le kellene tenni azt az állatot, mert nem él, és különben is véres, és én, mint anya a gondolatától is rosszul vagyok, hogy mióta lehet ott, és mit is kaphat el a gyerek attól a szerencsétlen állattól. De lányom hajthatatlan. Fogdossa, simogatja, szeretgeti, és mormol neki mindenfélét, csak a suttogást halljuk. Mondom neki, hogy Kicsim, ez a kis kígyó már nem él, és nincs mit tenni, tegye le egy szép helyre, vigyen neki virágot. Erre, Dorka, felénk fordul, öntudatosan toppant egyet a lábával, összehúzza a szemöldökét és közli, hogy "de nekem van varázslatom, meggyógyítom"! Majd hátat fordít, és teszi tovább a dolgát. Nem tehettünk semmit, és bevallom már nem is akartam. Ebben a kijelentésében annyi érzelem, energia, eltökéltség volt, hogy az, aki ezzel szembe száll csak hitetlen ember lehet. Mi, "felnőttek" összenéztünk, és mentünk mi is a dolgunkra. Mikor végeztünk beszálltunk az autóba, persze Dorka a kígyójával, mérhetetlen gyengédséggel, és elindultunk haza. Útközben beszélgettünk, a kígyót egy pillanatra sem engedte el. Levelekbe bugyolálva szállította, hogy nehogy baja essék. Otthon kitekerte, és, mert akkor már megtudta tőlünk, hogy a siklónak vízre van szüksége azonnal vizet hozott és belefektette. Nem sokkal később boldogan hozta barátját, hogy lássuk, már nem véres a nyaka. Egész délután a gyógyítással volt elfoglalva, nem volt hajlandó semmi mást csinálni, enni sem akart, és aludni sem, mert nem lehetett otthagyni a szegény párát. Beletörődtünk, de azon morfondíroztunk, hogy vajon hogyan tüntessük el a tetemet. A megoldás a következőképpen adta magát: miután pici kígyóról volt szó Dorka úgy gondolta, hogy a pártfogoltja gyerek még, és a kígyó anyukája bizonyára nagyon szomorú, hogy nem tudja hol lehet a picikéje. Ezért abba is belement, hogy a patak partjára letesszük, ami ott folyik a kertünkben, hiszen a kígyónak kell a víz, és majd szépen, ha kipiheni magát, és megerősödik, akkor hazaúszik a családjához. Így otthagytuk éjszakára, mert azért a kígyónak is pihennie kell este. Másnap reggel kimentem a patakhoz, és láss csodát, legnagyobb meglepetésemre a kígyónknak hűlt helyét találtam. Dorkának azonnal szóltam, odasietett, és láttam a tökéletes boldogságot angyali arcán. Nem szólt semmit, rám nézett, a pici szeme örömtől könnyes volt, és csak mosolygott. A kis kígyója hazatalált.

kép1, kép2, kép3, kép4 - Dorka, kép5, kép6

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.