Ne add fel az álmaidat!
2017.05.22. 21:03 Balla Zsuzsi
Az utóbbi napokban régi barátaimmal beszélgetek. Fiúk a grundról, akik végigkísérték az elmúlt 20 évemet. A velük való beszélgetés inspirált arra, hogy ismét írjak, és megosszam a gondolataimat.
Több, mint 8 éve költöztem az Őrségbe Budapestről. Éles váltás volt. A részleteket a korábbi bejegyzésekben olvashatjátok, most csak annyi a fontos, hogy még mindig itt vagyok. Évek hosszú során sokféle vélemény, elképzelés, gondolat született az emberek fejében erről a tettemről. Voltak, akik teljesen bolondnak tartottak, elítéltek, de voltak, akik ennek az ellenekzőjét fogalmazták meg.
Ami számomra most a lényeg, hogy ezek a barátaim, akik ráadásul férfiak, azt mondják, hogy bátor vagyok, erős, és ami a legmeglepőbb, hogy titkon irigylik azt amit tettem, ahogyan élek. Én azon nyafogok, hogy elfáradtam, hogy nehéz, hogy most nem megy, sok a munka a kertészetemben, az otthoni feladatok, a két gyerek, mindezt nagyjából egyedül csinálom, és olyan jó lenne, ha végre jönne egy igazi férfi erő. Erre azt kapom, hogy én egy valóságos hős vagyok, mert olyat tettem, amit Ők nem... Pedig csak az álmaimat, a vágyaimat követtem, és teszem azt most is. 
Aztán szóba került az is, hogy kellene néha kompromisszumot kötnöm. De milyet? Miben? Mi legyen kevesebb, vagy mit adjak alább? Azt érzem, ha megtenném, akkor akár össze is pakolhatnék, és költözhetnék vissza Budapestre, vagy vihetném a gyerekeimet egy átlagos oviba, vagy iskolába (hogy legyen több időm, és ne együtt legyünk), vagy nem is tudom...
Ha feladnék bármit is abból, amiért itt vagyok, ami elvezérelt az őrségi otthonomban, akkor magamat adnám fel. Az álmokat, ami nélkül - szerintem - nem érdemes élni.
Sokszor nehéz. Érzem a súlyát a tettemnek. De addig, amíg én ma délelőtt a száz éves almafáim árnyékában, csodálatosan tiszta, napsütötte levegőn, pitypang leveleket rágcsálva nyafogtam a barátomnak, hogy nekem milyen rossz, addig Ő ült a dugóban az autójában Budapesten, és szembesített azzal az élettel, amit választottam. Nem cseréltem volna vele. Délutánra pedig mérhetetlen hála öntötte el a szívemet, mikor gyalogoltam egy jó órát az erdőben edzés gyanánt, és arra gondoltam, hogy milyen is az élet? Reggel még sírdogálok, mint egy kisgyerek a 'sanyarú sorsomról', délutánra pedig mindez megváltozik, és már boldogan fogadom be magamba mindazt a csodát, ami vagyok, ahol vagyok, és ahogyan élek.
Soha ne add fel az álmaidat, mert elveszíted a szabadságod!
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
